Lustán ácsorgott a nap a horizonton. Ez az ősz is takaróként borult a tájra. Szép színű pléd volt. A levegő csípte már az arcom, de ezt szerettem, bár hiányzott a nyár, a meleg érintése, ragyogása.
A nap még mindig várt a látóhatáron. Nehezen vettem észre. Az árnyéka már nagyra nőtt. Ahogy közeledett, úgy öltöttek formát arcának részletei. Mikor mellettem állt, a nap úgy döntött, nem vár tovább. Tovább állt, nekünk sötétséget hagyva ajándékul. Ránéztem, figyeltem szemét. Nem szólt, nem mosolygott. A táj a hangulatával változott. Hízott a sötét, a fák felemelték kezeiket, a fű vissza húzódott a földbe. Egy kósza holló szállt el felelettünk
Testem megfeszült, szólni akartam. Kezét arcomra tette, a borosta megsercent. Szólt helyettem. Szemében szomorúság remegett. Lassan kinyújtottam kezem, megérintettem derekát. Hirtelen, mint a macskák, visszakapta kezét. Az érzelmeit eltemette, derűs arccal nézett. Érezte, hogy engem ezzel nem ráz le. Kezemmel közelebb húztam magamhoz, hogy lehelete simogasson.
Kifordult ölelésemből és elindult a kietlen tájon. A Hold, mint napvilág, ösvényt rajzolt az útból. A növények visszahúzták karmaikat utat engedve neki. Pár lépésre követtem, hogy érezze, tudja, ott vagyok. Sokáig nem nézett hátra, csak követte az ezüst ösvényt. A messzeségben a város, mint megannyi szentjánosbogár, vibrált a sötétben. Fények járták táncukat égen és a földön, mint egy rosszul komponált darab. Még ez is az ő kedvét tükrözte.
Éjjeli lámpásunk elaludt egy égi párnán. Az út csillagporrá vált, és elvitte a szél. Rám nézett kérdőn, hogy mi legyen. Arca most is derűs volt. Közel hozzá megálltam, kezem nyakára tettem, de szólni nem mertem. Féltem kimondani: Bízz bennem és szeress...
Testem megfeszült, szólni akartam. Kezét arcomra tette, a borosta megsercent. Szólt helyettem. Szemében szomorúság remegett. Lassan kinyújtottam kezem, megérintettem derekát. Hirtelen, mint a macskák, visszakapta kezét. Az érzelmeit eltemette, derűs arccal nézett. Érezte, hogy engem ezzel nem ráz le. Kezemmel közelebb húztam magamhoz, hogy lehelete simogasson.
Kifordult ölelésemből és elindult a kietlen tájon. A Hold, mint napvilág, ösvényt rajzolt az útból. A növények visszahúzták karmaikat utat engedve neki. Pár lépésre követtem, hogy érezze, tudja, ott vagyok. Sokáig nem nézett hátra, csak követte az ezüst ösvényt. A messzeségben a város, mint megannyi szentjánosbogár, vibrált a sötétben. Fények járták táncukat égen és a földön, mint egy rosszul komponált darab. Még ez is az ő kedvét tükrözte.
Éjjeli lámpásunk elaludt egy égi párnán. Az út csillagporrá vált, és elvitte a szél. Rám nézett kérdőn, hogy mi legyen. Arca most is derűs volt. Közel hozzá megálltam, kezem nyakára tettem, de szólni nem mertem. Féltem kimondani: Bízz bennem és szeress...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése