Az erdő fái voltak mindenhol, nem futhatott semerre. Érezte, hogy magában egyre nő a harag. Minden ellen, de legfőképp a szerelme ellen. Elment, elhagyta. Érezte belsőjét marcangoló űrt, s a kérdést, hogy lesz ezután.
Csak rohant a fák között, maga mögött hagyva a múltját és jelenét. Az ágak egyre több helyen sértették fel bőrét. Mikor egy tisztásra ért, összerogyott és sírt. Mire megnyugodott, a nap már borostyán színt adott a leveleknek. Egy róka ült vele szembe, semmit nem tett csak ült.
Lassan jött az éjszaka, de ők nem tettek semmit, csak figyelték egymást. A Hold felbukkant már a fák felett mikor megértette, nem örökre ment el. Most is vele van, csak már nem úgy, mint régen. Felállt, elindult, kíváncsi volt követi-e a vörös bundás. Szíve, oly hangosan dobogott, hogy biztos volt benne, az erdő minden állata hallja. Pár lépés után visszanézet, a róka ott volt a közelében. Leguggolt, kinyújtotta kezét és várt. A róka lassan közeledett, a éjjel bronzra változtatta bundáját. Megszagolta a kezét, majd hozzá dörgölőzött. Óvatosan megsimogatta a bundáját, érezve, mennyire puha és selymes. Felnézett és nem hitt a szemének, az erdő megváltozott a szemében. Látta a mókusokat élelmet gyűjteni, szarvasokat vonulni, madarakat fészket rakni. A róka ölébe bújt, ő felemelte és mosollyal az arcán elindult az erdei házikó felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése