Megtépázott fa

A kora reggeli napsütés halvány pászmákban simogatta, cirógatta leveleit. A pozsgás zöld levelek a nap felé fordították arcukat, miközben lágy szellő borzolta őket. A tájon csend honolt. Az ágak között fészkelő kismadár már kirepült, valahol máshol hallatta hangját. Tojásait a fa rejtekére bízta.

A nap már magasan járt az égen, az élet is megpezsdült már. Az égen ragadozómadár vitorlázott, zsákmány után kutatva. A kismadár visszatelepedett fészkére és tojásait melengette.

Fojtogató ígéretet hurcolt magával a szél. A láthatáron sötét felhők gyülekeztek. Vad iramot diktáló szél löködte őket egyre közelebb és közelebb.

A szél előbb odaért, mint a viharfelhők. Irigyen egy bámész kis bárányfelhőt tolt a nap sugarai elé, hogy azok ne érhessék a fa leveleit. Mérgesen megtépázta a zöldülő ágakat. Levelek szakadtak, ágak hulltak a porba. A kismadár féltőn a tojások fölé görnyedt. A fészket cibálta, ráncigálta az őrült vihar.

Tombolt a vihar, kiadta magából minden dühét. Hol jobbról támadt, hol balról. Végül a fa feladta. Levelei mind lehulltak már, a kismadár fészke a földre esett. A tojások eltörtek. A lemenő nap még vetett egy sajnálkozó pillantást a megtépázottakra, majd lebukott a horizonton.

A vihar, ahogy jött, úgy állt tova. A fa mély, nyugtalanító álomba merült. Gyökerei felkészülten várták a reggelt, mikor az új nap felkelt. A vékony hajszálgyökerek fáradhatatlanul szívták magukba a nedvességet, és feljuttatták az ágak végéig, ahol a fa serényen nekikezdett a lombosodásnak. A nap készségesen segített neki. Sugaraival átjárta a kusza ágak szövevényét, átmelegítette a legkisebb rügykezdeményeket is. Minden egyes nap újabb és újabb lépést tettek előre, mígnem a levelek újra zöldültek, a fészek pedig újra helyet kapott a fa védelmező ágai közt.

Hédi a Tollal-on 2.

Itt.

Igor az írásról

Mikor elkezdem prózában írni, arra törekedtem, hogy ne meséljek, hanem megmutassam, amit látok. Ami, ha becsukom a szemem, lejátszódik a szemem előtt. Mert mit ér egy romantikus részlet az érzelmek leírása nélkül?

"Ahogy ránéztem, tudtam, elvesztem. Szívem a torkomban dobogott, gyomrom egy kis szem borsó volt. Közel lépett hozzám, zöld haja vállamra esett. Figyeltem a szemét, várva, mit szeretne tőlem. Arcomat érintette. Éreztem, most vagy megfogom derekát, vagy elvesztem. Lassan lehunyta szemét, és ajkai közeledtek felém. Kezem feljebb húztam derekán, már nyugodtabb voltam. A zöld hajú boszim, nem volt szégyellős, olyan csókot adott, amilyet még nem éreztem. Este melegét éreztem, s hogy mindent, ami ő maga volt beleadott. Mikor elhúzta száját, a vágy, hogy újra összeérjük mindennél erősebb volt. Továbbra is fogta az arcom, én pedig a derekát."
Mielőtt egy tájleírást megtennék, gondolatban mindig körül nézek. Mi van mögöttem, mit láthatok, hogy néz ki a távol. Még azt is, hogy mi van a lábam alatt. Mindig fontos, hogy állatokat betegyek, ha egy madár, akkor azt. Persze minél több, annál jobban szeretem. Az ég és a napszak leírását imádom, s a színeket.
"Késő délután volt, a nap már készült leülni kicsit a horizontra. A környéket megfesteni pirossal és egy kis kékkel. A mező még tele volt élettel, egy őz nézett fel a távolban, figyelve nem akarjuk-e bántani. Egy gyík futott át rémülten a kezemen, miközben Artur lázasan követte. A macskám nem akarta elkapni, csak játszani vele. Úgy ugrált a fűben, mit a szöcskék. Kedvesem rám nézett, kezén egy pillangó bontogatta szárnyait, majd tova repült. Ahogy követtem reptét, láttam, a nap már megpihent a látóhatáron. Kelletlenül felálltam, és elkezdtem készülődni."

Persze a kedvenceim, az akció-jelenetek, mert pörgősek. Meg a legnehezebbek. Sok felé kell figyelni, és már az elején fontos, hogy pontosan tudjuk hol játszódik. Nem jó, ha hirtelen egy ház lesz a mezőn. Mikor harcolnak, fontosnak tartom a találatokat és a hatásokat is leírni. Van, hogy amit gondol utána, az is lényeges lehet.

"A szoba kicsi volt, kezünkben a kard hatalmasnak látszott. Akármerre mozdultam, valamit levertem. Egyből az jutott eszembe, hogy miért ne vagdossam ellenfelemhez. Az első már repült is, arra nem számítottam, hogy a pengéje kettévágja s nem törik el. Egy nagyobb ugrással a közelembe férkőzött és a kard markolatával gyomron vágott. A levegő egy pillanat alatt elfogyott, de a Ming vázát még a fejéhez vágtam. Kicsit kapkodtam a levegőt és azon agyaltam, hogy ugrott ekkorát. Felegyenesedtem, és szembenéztem végzetemmel. Arcáról vér csorgott, a szoba már romokban hevert. Tudtam, ő az erősebb, de már volt egy tervem. Az ablak. Csak oda kell jutni. Felkiáltottam és rohamot indítottam. Majdnem tökéletesen sikerült a tervem. Az ablakon kint voltam, de a hátamon égetett egy seb. Felálltam, elkezdtem rohanni, de a volt barátom nem is akart követni. Csak hangját hallottam, legközelebb."

Végére hagytam a legfontosabbat. Ahogy a való életben, úgy az írásaimban sem szeretem ismételni magam. Erre nagyon oda figyelek, ha valahol mégis ismétlés van, az szinte biztos, hogy szándékos. Az ismétlés lényege a szavak erősítése.

Végső soron talán ezért is hasonlítanak engem Vavyan Fable-hoz, én is inkább mesélek. Röviden ennyi lenne az én gondolatom az írásról. Minden idézet egy anime, a Gode Geass világából merít. Remélem, adtam valami újat is!

 

Igor újabb írása

Az erdő fái voltak mindenhol, nem futhatott semerre. Érezte, hogy magában egyre nő a harag. Minden ellen, de legfőképp a szerelme ellen. Elment, elhagyta. Érezte belsőjét marcangoló űrt, s a kérdést, hogy lesz ezután.

Csak rohant a fák között, maga mögött hagyva a múltját és jelenét. Az ágak egyre több helyen sértették fel bőrét. Mikor egy tisztásra ért, összerogyott és sírt. Mire megnyugodott, a nap már borostyán színt adott a leveleknek. Egy róka ült vele szembe, semmit nem tett csak ült.

Lassan jött az éjszaka, de ők nem tettek semmit, csak figyelték egymást. A Hold felbukkant már a fák felett mikor megértette, nem örökre ment el. Most is vele van, csak már nem úgy, mint régen. Felállt, elindult, kíváncsi volt követi-e a vörös bundás. Szíve, oly hangosan dobogott, hogy biztos volt benne, az erdő minden állata hallja. Pár lépés után visszanézet, a róka ott volt a közelében. Leguggolt, kinyújtotta kezét és várt. A róka lassan közeledett, a éjjel bronzra változtatta bundáját. Megszagolta a kezét, majd hozzá dörgölőzött. Óvatosan megsimogatta a bundáját, érezve, mennyire puha és selymes. Felnézett és nem hitt a szemének, az erdő megváltozott a szemében. Látta a mókusokat élelmet gyűjteni, szarvasokat vonulni, madarakat fészket rakni. A róka ölébe bújt, ő felemelte és mosollyal az arcán elindult az erdei házikó felé.

Hédi a Tollal-on

Itt a link, ahol megnézhetitek a Tollal.hu pályázatára benyújtott művemet.
Már kaptam negatív kritikát. Ez az! Ebből tanul az ember. :-)

Prince Igor egyik szösszenete - Hédi kedvence

Lustán ácsorgott a nap a horizonton. Ez az ősz is takaróként borult a tájra. Szép színű pléd volt. A levegő csípte már az arcom, de ezt szerettem, bár hiányzott a nyár, a meleg érintése, ragyogása.

A nap még mindig várt a látóhatáron. Nehezen vettem észre. Az árnyéka már nagyra nőtt. Ahogy közeledett, úgy öltöttek formát arcának részletei. Mikor mellettem állt, a nap úgy döntött, nem vár tovább. Tovább állt, nekünk sötétséget hagyva ajándékul. Ránéztem, figyeltem szemét. Nem szólt, nem mosolygott. A táj a hangulatával változott. Hízott a sötét, a fák felemelték kezeiket, a fű vissza húzódott a földbe. Egy kósza holló szállt el felelettünk
Testem megfeszült, szólni akartam. Kezét arcomra tette, a borosta megsercent. Szólt helyettem. Szemében szomorúság remegett. Lassan kinyújtottam kezem, megérintettem derekát. Hirtelen, mint a macskák, visszakapta kezét. Az érzelmeit eltemette, derűs arccal nézett. Érezte, hogy engem ezzel nem ráz le. Kezemmel közelebb húztam magamhoz, hogy lehelete simogasson.
Kifordult ölelésemből és elindult a kietlen tájon. A Hold, mint napvilág, ösvényt rajzolt az útból. A növények visszahúzták karmaikat utat engedve neki. Pár lépésre követtem, hogy érezze, tudja, ott vagyok. Sokáig nem nézett hátra, csak követte az ezüst ösvényt. A messzeségben a város, mint megannyi szentjánosbogár, vibrált a sötétben. Fények járták táncukat égen és a földön, mint egy rosszul komponált darab. Még ez is az ő kedvét tükrözte.
Éjjeli lámpásunk elaludt egy égi párnán. Az út csillagporrá vált, és elvitte a szél. Rám nézett kérdőn, hogy mi legyen. Arca most is derűs volt. Közel hozzá megálltam, kezem nyakára tettem, de szólni nem mertem. Féltem kimondani: Bízz bennem és szeress...

Óda az 511-es matekpéldához

Sokan a szememre vetették már, hogy csak negatívan tudok írni. Ez nem igaz, csak ritkán vagyok vidám. De igenis bebizonyítom, hogy tudok vicces is lenni és pozitív :)

Oly gyönyörű vagy, Ó, feladat,

Hogy szemem látványodra majd’ fennakad.

A zárójelfelbontás szépséges, meg a 8x,

Hogy óráról soha nem kerülök ki, az fix.

Az egyenlet megoldása 0 lesz.

Ezért szenvedtem többet,mint 5 egész perc!

Ha egész szám a négyzet gyöke, hagyhatod,

Mert a legszebbek a valós szám halmazok.

(-19+-√233)/16

A karom mindjárt leszakad.

De most már az 513-as feladat jön,

Így szívem szomorúan elköszön!