Élet a tanyán
1. rész
Szeder a tanya őre
Keleten, a nyalkai Részhegyet övező egyik kisebb domb mögött, felvetette vöröslő fejét a reggeli nap. Melengető fénysugaraival átragyogta a kis fehér ház nádtetejéről lelógó jégcsapokat és narancsszínű port szórt a tájon elterülő vakító fehér hószőnyegre.
- Kukurikúúú! - Rikkantott a szomszéd kakasa az új nap tiszteletére. Szeder kutya álmosan dugta ki fejét a meleg ólból és körülszimatolt a cudar hidegben.
„Ma megint elaludt a mi kakasunk”- állapította meg, de mire végiggondolta volna, már hallatszott is a vidám kakasszó az istálló felől.
- Kukurikúúú!
Az új nap felkelt, és az élet lassan pezsegni kezdett a tanyán. A messzi távolban, a Szent Márton hegy tetején, a bencés szerzetesek templomának tornya nyújtózkodott az ég felé. A reggeli nap sugarai aranyló csillogással verődtek vissza a templomtorony fényes órájáról. A dombok mögül felszűrődött a tápi katolikus harang hajnali kongása.
Szeder éles fülével jól hallotta a háziak mozgolódását a kis házban. Tudta, hogy a Gazda hamarosan kilép az ajtón, hogy a jószágok után nézzen, hiszen az állatok jóléte mindig előbbre való volt neki, mint a sajátja.
Jószág pedig volt számos a tanyán. Lábasjószág, mint tyúkok, kacsák és libák. Rózsi, az öreg tehén és Krizi, a kecske, akinek nemrég született gidája. A barátságos öreg póni, Sárga és a három hátasló, Csillag, Fecske és Vulkán, a mén, aki a tanya állatainak félelmetes ura és parancsolója volt.
Ez évben szokatlanul hosszúra nyúlt a tél. A várva várt tavasz már egyszer úgy tűnt megérkezik, de pár hétig tartott csak uralkodása, majd a természet ismét visszaszunnyadt téli álmába. A csontig hatoló hideg ellenére Szeder rögtön ugrott, mikor gazdája a szabadba lépett, hiszen a hűséges ebnek minden körülmények között a gazdája lábánál a helye. Szorosan a Gazda nyomán, a magas hóban lépkedett a kis fekete kutya az istálló felé.
Az istálló elé érve hallotta már a lovak nyugtalan horkantásait, amivel jelezték, milyen türelmetlenül várják már reggeli zab adagjukat. A Gazda jó néhány villa széna és egy vödör zab segítségével hamar elvette éhségüket. A szénából jócskán jutott Rózsinak, a tehénnek, és Krizinek, a kecskének is. A kis gida még szopós volt, így álmából felriadva bőszen döfödte anyját némi tejecskét remélve.
A gazda a lábasjószág elé vetett pár marék kukoricát és búzát, majd vizet húzott a kútból. A vízből jutott Szedernek is, mivel télen nem lehetett számára éjjelre vizet hagyni, az azonnal befagyott volna. Szeder hálás szemeit a gazdára vetette a jeges víz lefetyelése közben. Miután mindenhonnan elégedett ropogtatás hallatszott, a Gazda a saját dolgára tért, és Szeder megkezdhette reggeli körútját.
Először is számba vette a lábasjószágot. Oktalan és lármás népségnek tartotta őket, nem sokat törődött velük, csak ha tilosban jártak. Mégis örült, ha hiánytalanul megvoltak, hiszen őrzésük az ő feladata volt, és ez mutatta, ha jól végezte dolgát. Bizony nemegyszer előfordult már, hogy rókát vagy borzot kellett az ól mellől elkergetnie.
Tiszteletét tette a tehén és kecske óljában is. A kérődzők láthatóan elégedetten ropogtatták az eléjük vetett szénát, a gida anyja lábai körül sürgölődött.
A lóistállóban először Sárgát köszöntötte, aki jó pajtása volt. A pónit nem lehetett szépnek nevezni. Szőrén a nap fénye épphogy csak fenékre esett, hatalmas pocakja görbe lábakban végződött. Senki nem gondolta volna, hogy az öreg póni fürge tudott lenni, amikor kiszabadult a legelőre. Szedernek ugyancsak neki kellett iramodnia, ha tartani akarta vele a lépést. Sárga barátságosan nyihogott felé és megrázta csutak sörényét.
Továbblépdelve Szeder kénytelen volt megállapítani, hogy a kancák, Csillag és Fecske ismét ügyet sem vetnek rá. Pedig azok voltak ám a gyönyörűséges állatok. Karcsú, hosszú lábakon izmos, erős testük, kecses fejük, dús, selymes sörényük és farkuk volt. Szőrük csillogott, mert a kis gazdasszony naponta csutakolta, fésülgette őket. Ám bármilyen szépek is voltak, Szeder nem tudott megbékélni velük. Sokszor került összetűzésbe az erős lólábakkal, mikor a legelőre terelte őket.
Vulkán, a fekete bársony szőrű mén, még náluk is szebb volt. Széles szügye, pompás sörénye és farka, erős, formás teste a környék legszebb lovává tette. Vulkán csikói messze földön híresek voltak szépségükről és kezességükről. A család sokszor kocsikázott le a faluba a nagyszerű mén által húzott kiskocsin. Ilyenkor a gazda csak úgy dagadt a büszkeségtől.
A tanya népe szemében Vulkán félelmetes uralkodó volt. Ha dühbe jött, szeméből lángok lobbantak, patája szikrát hányt a kövön. Szeder a hatalmas mén boxához közelített, de megtorpant. Vulkán fülét hátravetette, lábával dühösen kapált és a fogait csattogtatta a kis kutya felé. Szeder furcsállta a mén viselkedését. Ugyan mindig nagyon magasan hordta az orrát, de ilyen barátságtalan azért nem szokott lenni.
A kutya csodálkozva továbbment, majd az istálló sarkában megbújt, hogy fényt derítsen Vulkán különös viselkedésének okára. Kisvártatva apró nesz ütötte meg fülét. Mintha hegedű húrján szél játszana, majd újabb hasonló hang. Óvatosan közelebb somfordált. Kismacskák nyávogását hallotta Vulkán vályúja alól.
„Ó, hát ezeket védi oly nagy hévvel az úr!”.
Pedig Szedertől igazán nem kellett félteni a csöppségeket. Jó barátja volt a cicamamának, Mircinek, akivel osztoztak a ház körüli teendőkön. Míg Mirci megtisztította a házat az egerektől, Szeder távol tartotta az idegeneket és jelezte, ha vendég jött. Mindig jól megfértek a macskával, mindegyikük tette a dolgát és nem zavarták egymást. Ilyen hidegben meg különösképp jól kijöttek egymással, hiszen tudták, ha összebújnak, a hideg sem marja őket annyira. Esze ágában sem volt Mirci kölykeit bántani.
Ám a hatalmas ló csak egy fenyegető ragadozót látott benne, ezért oltalma alá vette a tanya legújabb és legkisebb lakóit. Megengedte nekik, hogy a finom meleg szénában húzzák meg magukat és határozott fellépésével elriasztott minden betolakodót. Mirci cica nem is tudott volna rettenthetetlenebb védelmezőt találni kiscicáinak.
Szeder - úton visszafelé a házhoz - azon morfondírozott, hogy soha nem gondolta volna, hogy a hatalmas és félelmetes mén ilyen odaadóan védelmezi azokat a csöppnyi élőlényeket. Amennyire kutyaesze futotta, rájött, hogy nem a külső alapján kell megítélni valakit, hiszen első ránézésre Vulkán sokkal félelmetesebbnek tűnt őnála, ezért bárki úgy gondolhatta volna, hogy inkább a méntől kell óvni a kicsiket. Arra gondolt, hogy hiba volt felületesen megítélni a nagyurat. Cselekedetei teszik az embert és állatot egyaránt. Vulkán mai tettével tiszta és meleg szívről tett tanúbizonyságot.
Amíg alaposan meg nem ismered a melletted élőket, nem tudhatod, hogy honnan jön a segítség, ha igazán szükség van rá.
Miután a tanya legújabb jövevényeinek sorsát is jó kezekben tudta, a kiskutya a magas hóban lépkedve visszavonult meleg vackára. Összekuporodott, majd édes álomba merült.
2. rész
Macskakaland
Mire kinyílott a kismacskák szeme, szépen kitavaszodott már. Az akácfákon bódító illatot árasztottak a hófehér virágkelyhek. Ezernyi színes pillangó szálldosott a nyalkai Csalit széles mezején kinyílt virágok felett, a legelőt elborította a gyermekláncfű sárga bársony virága. Az erdei vadak óvatosan merészkedtek ki a tisztásokra a nyalkai Részhegyet borító erdőkben. Az őzmamák vigyázva vezették a Betyárrésen keresztül gidáikat ki az erdőből, hogy levigyék őket a Bakony-érre inni. A messze távolban Nyalka házai látszottak, amik felett a sudár templomtorony őrködött. A falut körülvevő földeken a vetések üde zöldje váltakozott a virágzó repceföldek élénkülő sárgájával. Csak néhány föld maradt üresen, amikbe később kukoricát akartak vetni.
A macskacsalád elhagyta már biztos óvóhelyét, amit a tanya legfőbb ura, Vulkán, a hatalmas fekete mén vigyázott. Újabban a pajta volt a négytagú család lakhelye. A jó idő feljöttével egyre több lett az apró rágcsáló, akik felébredtek téli álmukból. Mirci, a macskamama, nagy gonddal okította cseperedő csemetéit az egér és pocok elejtésének rejtelmeire. A kölykök meglehetősen gyorsan tanultak. Az anyai csíkokat öröklő Cirmos, a szinte teljesen fekete, csak a talpain és mellkasán fehér foltot viselő Tappancs és a koromfekete színéről elnevezett Kormos nagy bugalommal látott a tanuláshoz, ám Kormos cica egy idő után lemaradt a leckével testvérei mögött.
Kormos a macskák minden jellegzetes jellemvonását magában hordozta. Megfellebbezhetetlenül hitt őmacskasága felsőbbrendűségében és ezt éreztette is környezetével. Egyedül az embereket tekintette magával egyenrangúnak, de őket is csak azért, mert sokszor kecsegtették finom falatokkal, és ez sokat javított Kormos macska szemében az emberek megítélésén. A tanya többi lakóját mind alacsonyabb rendű élőlénynek tekintette.
Anyja ugyan barátkozott Szederrel, a fekete pumival, de ő nem bízott meg a kutyában. Zsigereiben érezte, hogy kutya és macska nem lehetnek barátok, akkor sem, ha a látható tények ez ellen beszélnek. A lovak túl nagyok voltak, a tehén és kecske egyértelműen kifejezték ellenszenvüket. A gida túl szertelen volt, egyébként is, inkább Szederrel barátkozott, mint a kismacskákkal. A kutya és a gida naphosszat játszották a maguk összefejelős, lökdösődős, ugrándozós játékát. Az aprónép, a tyúkok, libák, kacsák inkább finom falatnak tűntek a macskaszemnek, de a nagyokkal nem bírt, a kicsiktől pedig anyja szigorúan eltiltotta.
Mialatt Cirmos és Tappancs anyjukkal a réteket járta, ő szívesebben süttette hasát a napos ablakpárkányon. Ha a kis gazdasszony a lovakat pucolta, addig dörgölőzött és dorombolt, míg meg nem simogatta. Amikor a ház ablakán keresztül meglátta kis gazdasszonyát látványosan nyújtózott, karmait meresztette, hátát púpozta, hogy a nap még szebben essen fényes bundájára. Tudta magáról, hogy szép. Mélyfekete, selymes bundája, nemes, kecses pofája, zölden csillogó szemei, tűéles fogai, félelmetes karmai voltak. Puha talpacskáin kényesen lépdelt. Karcsú testét hajlítgatta, kunkorította az emberek lába körül.
Ellenállhatatlanul vonzották az emberek hajlékából kiszűrődő illatok. Először csak az előszobáig jutott, majd kis idő elteltével a nappaliba is beengedték. Jólesően nyújtózkodott a simogató kezek alatt és nagylelkűen elfogyasztott minden elé tett finom falatot. Esténként, mikor nyugovóra tért a pajtában, szánakozva tekintett testvéreire, akik az egész napot a tikkasztó hőségben töltötték egérfogás közben, míg ő a szobában hűsölt és elébe tették az ételt.
Ám minden jónak vége szakad egyszer. Egyik nap, miközben a nappaliban heverészett a pamlagon, hirtelen nagy felbolydulás támadt, és mindenki az ajtóhoz szaladt. Örvendező hangok hallatszottak, majd távolodtak a háztól. Kormos körülkémlelt. Már korábban is érezte a csábító illatot a konyha felől, de oda eddig nem volt szabad bejárása. Most elérkezettnek látta az időt. Leugrott a pamlagról és a konyhába indult. Néhány ugrással az asztalon találta magát, ahol egy jókora üveg aludttej volt. Pillanatok alatt eltűnt az aludttej jó része a macskabendőben. A jóízű lakomázásnak a gazdasszony sikoltása vetett véget. Kormos szaladt az ajtó felé, de egy kifelé segítő rúgás még utolérte, hamar kívül találta magát, és az ajtó rácsukódott.
Ettől a naptól kezdve nem volt bejárása a házba, sorsa rosszra fordult. Megtapasztalta, hogyan jár az, aki nem becsüli meg jólétét, annál jobbat akar, de kívánsága visszájára fordult. Enni csak hébe-hóba kapott, akkor is a többiekkel együtt, akik nemigen szívelték, hiszen nem voltak hozzászokva, hogy vele is megosszák vacsorájukat. Egérfogásban nem jeleskedett, mert a tanórákat rendre elmulasztotta, így sokszor előfordult, hogy üres hassal tért nyugovóra. Éhsége feletti bánatát csak az enyhítette, hogy a kis gazdasszony továbbra is jó szívvel volt iránta és sokszor megsimogatta, cirógatta.
Keserű sorsán mélázva belátta, hogy a tanya lakói mindegyikének megvan a maga fontos feladata. A lovak szállítják az embereket, a tehén és a kecske tejet ad, az aprójószág a tojást és a húsát adja, a kutya a házat őrzi az idegenektől, míg a macskák feladata az egérfogás volt.
Bizony az egérfogás. Ez volt az, ami nem nagyon ment a fekete kismacskának.
Egy reggel testvérei megvárták míg felkelt és hívták, tartson velük vadászni. Kormos irigykedve nézte a két ügyes vadászt, és még hangosabban korgott a gyomra, mikor látta, hogy eszik meg a jó kövér pockokat, egereket. Lassan azonban ő is rájött az egérfogás nyitjára. Az első elejtése igencsak nehezen ment, de ebbe is beletanult.
Nem volt nagy ördöngösség. Csakúgy, mint mindenhez az életben, ehhez is türelem kellett. Jókor lenni jó helyen. Kivárni a megfelelő pillanatot, felismerni és megragadni a lehetőséget a bizonyításra. Miután ezt megtanulta, többé már nem kellett üres hassal lefeküdnie, és minden este azzal a megnyugtató tudattal szunnyadt el, hogy aznap ő is kivette a részét a munkából és végre megtalálta a maga helyét a tanya életében.
