Szereposztás:
Hajnal - Hédi
Ígéret - Csenge
Ígéret
Prológus
Hajnal (Ziana):
Nem tudtam, mi vár rám odaát. Csak azt tudtam, hogy itt már nem jó. Nem jó, ha Ő nem lehet velem. Mert elvették tőlem.
Megvolt az esélye annak is, hogy hiába az egész, többé nem találkozom vele. Akkor sem, ha olyanná válok, mint Ő. Soha nem fogunk együtt repülni. Mert Azok nem engedik. De akkor már nem leszek ember. Nem tudok nekik problémát okozni. Most az vagyok. Egy probléma, amit meg kell oldani. Ha olyanná válok, mint Ők, akkor már nem jelenthetek problémát, vagy mégis?
Mi van, ha nem is engednek be? Ha kopogtatok az ajtón és nem egy segítő kéz nyúl ki, hanem az ajtót nyitó kéz eltaszít, és olyan mélyre zuhanok, ahonnan már nincs visszaút. A mélység magával ragad és többé nem ereszt.
Erre nem is szabad gondolni. Ha elveszítem a hitem, hiába volt az egész. Pedig már látom a fényt, valahol távol. Különös fény. Éteri színek keveregnek benne, mint egy szappanbuborék felszínén megtorpanó napsugár. Különös. Vonzó. És talán ott vár rám Ő.
Remélem!
Ígéret:
Hajnal, ki tudja miért, olyan előkelő helyet foglalt el az életemben, a gondolataimban, hogy neki többet mutattam meg magamból, önszántamból, mint másnak egész életem során.
Egy tapasztalatlan lélek azt mondaná erre az érzésre, hogy szerelem. De még én sem tudom behatárolni ezt, a több száz évemmel.
Ziana lelkéhez csapódtam. Egy láthatatlan kötelék fűz Hajnalhoz, aki benne él, mindaddig, amíg ő létezik.
Bár Hajnallal csak akkor lehetek, ha ő már nem lesz, Sors - kegyetlen fintorral - mégis mellé rendelt, hogy őrizzem. Hát megtettem és furcsa módon megszerettem. Talán a benne lakozó Hajnal miatt, talán nem. Egyetlen feladatom volt, hogy életben tartsam, míg a végzete eléri. Aztán tovább léphetek és egy felsőbb célért küzdhetek.
De Sors ezt is megakadályozta.
Első fejezet
Bűvös harang bongd a dalt,
Mit egykor Ígéret szavalt!
Édes-keserű, kegyetlen öröm,
Hideg penge, villanj meg bőrömön
Mit egykor Ígéret szavalt!
Édes-keserű, kegyetlen öröm,
Hideg penge, villanj meg bőrömön
Ígéret:
A kezét fogtam. Ez szinte szokásommá vált. Úgy vettem észre, megnyugszik tőle a kis szörnyeteg. Bár irtóztam attól, hogy annak a lénynek a kezét fogjam, aki elvette tőlem az egyetlen személyt, aki valaha számított nekem valamit.
Sors kegyetlenül bánik az ilyen kis bugrisokkal, mint én. Érezteti a hatalmát. De még ő sem lehet hatalmasabb az erőnél, amely őt teremtette. Ennek ellenére szívesen eljátszik a gondolattal. Ezért is tett emellé a kis szörnyeteg mellé. Tudta, ismerte az érzéseimet Hajnal iránt.
A kis sírógörcs mellett tölthettem az egész napomat. És ha netán valami esztelenségre adta a fejét, újra meg kellett jelennem neki. Csak ez használt. A sugallatokra nem hallgatott. Őkelme felette állt az olyan dolgoknak, mint a veszély. Csak akkor volt hajlandó engedelmeskedni, ha kézen fogtam és elvezettem a baj helyszínéről.
Hihetetlen, hogy mennyire ragaszkodott hozzám, és hogy én mennyire nem őhozzá. Lehet, hogy Hajnal már akkor is hatással volt rá? A lelkek elvesztik az emlékeiket, amikor emberi testbe költöznek. Tudtam, ha van rá egy kicsi kis esély, hogy Hajnal megmutatkozik, talán megszeretem ezt a kis lélekbörtönt. Aki még meg sem született, máris főben járó bűnt követett el ellenem.
Lehetséges, hogy Hajnal még így is érzékelte a közelségem?
Hajnal (Ziana):
Soha nem gondoltam, hogy különleges vagyok. De ha jobban belegondolunk, mégis van bennem valami különleges. Vagy inkább fura.
Nem sokan emlékeznek a saját születésükre, de én igen. Furcsa érzés. Csak képek, benyomások. Mintha egy diavetítést látnék, hallanék, tapintanék, szagolnék egyszerre. És Ő ott volt velem.
Mindig tudtam, hogy velem van. Amikor megszülettem, mindenem fájt. A bőröm égett, tagjaim zsibbadtak. A szememet bántotta az éles fény, és a tüdőm megtelt maró levegővel. Sírtam. Akkor még csak ezt tudtam tenni. Máshogy nem tudtam tiltakozni a kegyetlen sors ellen.
Egy puha érintés siklott végig a homlokomon. Elmúlt a fájdalom. Szememet ki tudtam nyitni, már nem bántotta a fény. A bőrömön finom simogatást éreztem. Lüktető meleget, ami átbizserget. A számban édes villámlásként futott végig az anyatej.
Miután megéreztem Őt, már nem bántott semmi. Boldog voltam, hogy nem vagyok egyedül. Tudtam, hogy van, aki vigyáz rám.
Később édesanyámmal azonosítottam. Az anyai öleléssel, simogatással, az anyatej számban érzett, édes ízével. Azzal, ahogy a bőr a bőrhöz ér. Sajnos édesanyám nem volt sokáig velem. Alig múltam el három éves, amikor meghalt. Agydaganat.
Egy kedves öreg bácsi azt mondta, hogy anyu felment a mennyekbe és onnan néz le rám, hogy vigyázza lépteimet. Hiába. Nekem nagyon hiányzott. Évekig haragudtam rá, amiért elment és magamra hagyott. Már majdnem felnőttem, amikor rájöttem, hogy nem tehetett másként.
Különben sem voltam soha egyedül. Ő mindig ott volt mellettem, amikor csak szükségem volt rá. Először akkor döbbentem rá a dologra, amikor öt évesen elraboltak.
Apám gazdag. Nagyon gazdag. Ehhez mérten nagy hatalommal is bír. És akinek hatalma és pénze is van, mindig céltáblája lesz azoknak, akik valamelyikből maguknak szeretnének megkaparintani egy darabot. Ezek pedig azzal kezdték, hogy engem kaparintottak meg. Nem volt nehéz dolguk. Az óvodából vittek el. A nő a dadusomnak adta ki magát és simán el tudott vinni. Az óvónőt persze kirúgták. Sajnáltam. Sírtam is utána, de mindegy volt. Tőlem mindenkit elvettek, csak Őt nem tudták.
Az elrablásomra különös módon nem igazán emlékszem. Mintha törölték volna az emlékeim közül. Mégis az egészből az a benyomás maradt meg, mintha valaki fogta volna a kezem és néha megnyugtatóan végigsimított volna az arcomon. Apám pár évvel később mesélte csak el, hogy a rendőrség egy médium segítségével talált meg, aki egyszerűen megálmodta, hogy hol vagyok, és még azelőtt rajtakapták az emberrablókat, hogy a követelt pénzt átvették volna. Ez a médium soha azelőtt és azóta sem álmodott hasonlókat. Csak akkor egyszer.
Apu szerint csaló volt, aki csak a kitűzött jutalomra utazott, és biztosan ismerte az elrablóimat. A rendőrség nem talált ellene bizonyítékot. Senkit nem ismert, aki a történetben szerepet vállalt.
Ígéret:
Az első év az iskolában. Nagyon izgatottan várta a kisasszony. Tele volt új reményekkel. Hajtotta a kíváncsiság.
Ismertem ezt az érzést. Amikor emberalakom volt, én is megtapasztaltam ugyanezeket. Hajnal is kíváncsi volt. Emlékszem, amikor a lányomként öltött testet, mindig volt valami kérdés a tarsolyában.
Csodáltam, hogy ezek a pöttöm kis lények mennyire várták ezt a 12 évet. De tapasztalataim alapján később már nem néztek olyan áhítattal a tanárokra, mint az első napokban.
Úgy láttam, Ziana kezdte átvenni Hajnal személyiségét. Éreztem. Határozottan fogékony volt rá. Néha tisztán láttam felvillanni valami fényt a szemében. Egy fényt, amit az emberi szem nem képes produkálni. Ezt a fényt csak a hozzám hasonló lelkeket őrző emberek szemében láttam.
Minden nap megpróbáltatás volt. Ez a lány mintha vonzotta volna a bajt. Szinte előteremtette a semmiből, mikor már kezdem kényelmesen érezni magam. Ellátott munkával bőven. Kezdtem érteni, hogy Sors miért mellé osztott be, amellett, hogy ki akart készíteni. Ez alatt a tizenkét év alatt szereztem annyit tapasztalatot, mint más öregek.
Hajnal (Ziana):
Apámmal a viszonyom soha nem volt felhőtlen. Mindig úgy éreztem, hogy engem hibáztat azért, hogy anyu meghalt, én pedig életben maradtam. Sokszor éreztem én is úgy, hogy bárcsak én haltam volna meg.
Elsős voltam, amikor egyszer az iskolából hazafelé jövet, amíg a suli előtt vártam apu sofőrjére, nagyobb fiúk vettek körbe és csúfolni kezdtek. Abban az időben éppen egy idősebb német nevelőnőm volt, aki minden reggel szoros copfokba fonta a hajam kétoldalt és vasalt rakott szoknyába öltöztetett, magas szárú térdzoknival. Nem úgy néztem ki, mint aki állami suliba jár, hanem úgy, mint aki valami puccos magániskola diákja. Apu ragaszkodott az állami iskolához, mert ahogy mondta, ő is oda járt, és ez kellett ahhoz, hogy megkeményítse az életre. A magániskola válogatott diákjai között nem kéne nap mint nap megküzdenem az életben maradásért.
Ott, a nagyfiúk körében állva, nem tartottam túl jó ötletnek az állami iskolába járást. A hangadójuk különösen durván bánt velem. A többiek nem mertek hozzám érni, de a nagydarab, köpcös srác megrántotta az egyik copfomat. Fájt. A fejem félrebillent és elestem. A betonon térdeltem, amikor a luxusautó begurult a suli elé. Senki nem segített, csak a sofőr, aki kiszállt és elém sietett. Kedveltem Jorge-t. Talán ő volt az egyetlen apám alkalmazottai közül, aki néha szólt is hozzám néhány jó szót. Felsegített a betonról és a kocsiig kísért.
Csak azután kezdtem sírni, hogy az autó kigurult az iskola parkolójából. Végigsírtam az utat hazáig. Nem tudtam egy szót sem szólni a folyamatosan ömlő könnyeimtől, de Jorge megjegyezte, hogy jó, hogy egy kicsit korábban jött és nem állt meg újságot venni, mint ahogy egyébként szokta.
Amikor a kocsival bekanyarodtunk a luxusszálló szerű erődítmény elé, ahol laktunk, úgy rohantam be az ajtón, mintha puskából lőttek volna ki. Abba a házba, amit soha nem éreztem az otthonomnak. Inkább valami kirakatnak, ahol a milliárdos üzletember mutogathatja a vagyonát és egyetlen lányát. A ház nem volt gyereknevelésre alkalmas. Mindenhol rideg márvány, jegyesen csillogó üvegfelületek, drága, fényes textilhuzatok, amikben a gyerekkéz maradandó sérüléseket tudott okozni. Egyetlen hely volt az egész házban, ahova szívesen mentem. A saját szobám.
A szobám a házi délnyugati oldalán volt. Egy apró erkélyről a dúsan zöldellő kertre lehetett látni. Mindenhol golfozásra alkalmas gyepfelület, fák és virágzó bokrok voltak, körben pedig áthatolhatatlan örökzöld sövény védelmezte a kertet az illetéktelenektől. Anyukám rózsaágyásaiból már semmi sem maradt. A kert közepén egy aprócska tó állt, ami mellett egy kis pad várakozott magányosan. Ez a pad édesanyámmal kapcsolatos emlékeket elevenített fel bennem. Kiskoromban onnan néztük a tó mellett ugrándozó kismadarakat, akik a nagyváros közepén megbújó csöppnyi zöld szigeten találtak maguknak néhány korty vizet. Ezen a padon ülve mesélt, miközben kezében a kötőtű fürgén alkotta a szebbnél szebb ruhácskákat, karácsonyi zoknikat. Anyám halála után többé a közelébe sem mentem annak a padnak.
Többnyire a szobámban voltam. Elbújtam a világ, a sorozatosan váltakozó nevelőnők és a saját apám elől. Akkor is oda zárkóztam be. Volt egy kis sarokasztalom, ami alatt kényelmes búvóhelyet készítettem magamnak párnákból és egy régi takaróból.
Oda bújtam el. Zokogtam. Sajnáltam magam, és magamban anyámmal beszélgettem, hogy miért nem inkább én mentem el, és ő maradt itt, ezen a világon. Onnan fentről minden sokkal szebb lehet, mint itt lent a mocsokban.
Egy fiatal lány ölelte át a vállamat és bújt be mellém a sarokasztal alá. Együtt zokogtunk. Semmit nem szólt, csak átölelve tartott a karjaiban.
Amikor a sírógörcs elmúlt és kinyitottam a szemem, nem volt ott senki. Egyedül voltam.
Ígéret:
Amikor először megtörtént, nem értettem, hogy mi lehetett ez. Hogy láthatott meg ez a lány? Hisz mi, lelkek, az emberi szem számára láthatatlanok vagyunk. Néhány mendemondát hallottam már olyanról, hogy egészen kis gyermekek beszélgetni tudtak az őrző lelkükkel, de Ziana akkor már hét éves volt. Ez csak kivételes helyzetekben történhetett meg.
Úgy látszik Hajnal nem tévedett, amikor a bennem rejlő képességekről beszélt. Soha nem tapasztaltam még olyat, hogy egy lélek láthatóvá váljon egy ember számára.
Az volt az első eset, amikor elrabolták, de akkor még kicsi volt. Nem csodálkoztam, hogy érezte a jelenlétem. A következő alkalommal azonban már nem rendelkezhetett ezzel a képességgel. Azon a napon, amikor az iskolában egy csapat fiú inzultálta és zokogva jött haza, tudtam, hogy szeretetre van szüksége, hogy vigaszt leljen. Odabújtam mellé, megfogtam a kezét és együtt zokogtam vele. Biztos, hogy akkor rám nézett. Szemében nem láttam mást, csak mérhetetlen fájdalmat az átéltek miatt. Egy hét éves kislánynak túl sok ez az teher. Hiszen, ami vele történt, akár egész iskolás éveire rányomhatja a bélyegét.
Később, mikor már éreztem, hogy remegése csillapodik a karjaim közt, eltűntem. Már nem volt rám szüksége. Újból láthatatlanná váltam a számára. Tudom, mert amikor rám nézett, nem láttam a szemében visszatükröződni annak a kislánynak a képét, akinek az alakját felvettem gondolatban, miközben vigasztaltam.
Kíváncsi voltam, hogy van-e még más képességem is, vagy ennyi lenne az egész? Még várnom kellett, hogy megtudjam az igazat.
Hajnal (Ziana):
Tulajdonképpen még azt sem mondhatom, hogy soha nem értett meg senki. Az első iskolai afférom után évekig pszichológushoz jártam, aki egy kedves fiatal nő volt. Vele sok mindenről el tudtunk beszélgetni. Az ő anyukája is meghalt gyermekkorában, ezért volt sok közös bennünk. Sajnos sokáig ő sem tudott segíteni nekem. Pár év után férjhez ment, gyereket szült és elköltözött a városból.
Nem maradt más hátra, egyedül kellett megbirkóznom a gondokkal. Az iskolában nem akadt egyetlen barátom sem. A lányok nem fogadtak be a csapatba, a fiúk pedig... nos, ők soha nem törődtek velem. A bőröm túl fehér volt, a hajam halvány szalmaszőke, a szemem seszínű világosszürke. Ha valaki nem figyelt rám, akár láthatatlan is lehettem volna.
Sokszor vágytam is rá, hogy láthatatlan legyek. Különösen olyankor, amikor az osztálytársaim ellenem fordultak. A gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni azokkal, akik szerintük nem illenek bele a csoportba. Én nem illettem bele. Annyira gyűlöltek, hogy hetente egyszer biztos volt valaki, aki úgy meglökött, hogy hanyatt estem. Egyszer az egyik lány lelökött a lépcső tetejéről. Mire leértem az aljára, a kezem és a lábam szilánkosra törött.
Apám kénytelen volt belátni, hogy az iskola nem nekem való. Ezután már nem mentem vissza, magántanuló lettem. Hetente kétszer járt hozzám egy magántanító, aki számon kérte rajtam a tanulnivalót. Az a nő egy boszorkány volt. Szikár, csontos kezében egy szipkát tartott, amiben szünet nélkül cserélte a kézzel sodort cigarettát. Ősz haja folyton borzas, szemének fehérje egészségtelen sárga, a szivárványhártyája zavaros volt. Alig mertem belenézni a szemébe. Mindig azt képzeltem, ha belenézek, valami elnyel. Belezuhanok egy mélységbe, ahonnan aztán nincs visszaút.
Igyekeztem minél kevesebb időt a társaságában tölteni, ezért minden betűt kívülről megtanultam a könyvekből, a matekot pedig addig gyakoroltam, hogy sokszor álmomban is matematikai képleteket mondtam fel hangosan és fejben számokkal zsonglőrködtem.
Csak azokat a napokat szerettem, amikor senki nem zavart, elzárkózhattam a szobámba, ahol egyetlen társaságom a könyveim voltak. És Ő, akit akkor őrangyalomnak neveztem.
Apám viszont soha nem értett meg, ennek ellenére mégis azt mondhatom, hogy apám szeretett, hiszen többnyire megpróbált a kedvemre tenni és nem zavart magányomban. Valahogy úgy, ahogy az ember szereti azt a kiskutyát, akit az út szélén talál és magához vesz, mert sajnálja őt. Mert felelősséggel tartozik iránta. De én nem akartam senkinek a terhére lenni.
Különösen nem azután, hogy apám hazaállított az egyik legújabb barátnőjével, és bemutatta nekem, hogy ő lesz majd az új anyukám.
Ígéret:
Első alkalommal 14 éves volt. Elkeseredett. Depresszióra hajlamos lelkét összetörték. Csalódott.
Csak egy percre hagytam egyedül és mikor visszatértem, már vérben úszva feküdt az íróasztal alatti kuckóban. Kétségbe estem. Azt hittem vége, hogy vesztettem. Kezem a csuklóján tátongó karmazsinvörös sebre helyeztem és összefontam ujjaim körötte. Ösztönös volt. El akartam állítani a vérzést. Édesanyja testét öltve a karjaimba emeltem és az ágyba fektettem. Holtsápadt arcán a könnyek felszáradtak és hamar álomba merült, észre sem vette, hogy a seb - érintésemre - összeforrt. Éjjel sem mozdultam mellőle. Ezután minden éjjel mellé bújtam az ágyba.
Sajnos Zianát ez sem tántorította el az öngyilkosságtól. Fél év múlva úgy kellett kiimádkoznom belőle a gyógyszereket. Ha akkor nem jelenek meg neki, mint az anyja és könyörgöm, hogy dugja le az ujját a torkán, meghalt volna, és én kudarcot vallok. Akárhányszor próbált véget vetni életének, minden kísérletet meghiúsítottam. Kezdtem azt érezni, hogy csak azért csinálta, hogy láthasson.
Vagy csak Hajnal kívánkozott ki belőle? Láttam körülötte az ismerős narancsos lila fényt.
Hajnal (Ziana):
Többször feltettem magamnak a kérdést, hogy mi értelme van ennek az egésznek. Ha megszűnnék létezni, az senkinek az életében nem okozna változást. Apám talán megsiratna, de inkább csak azért, mert csalódna magában, hogy ezt a problémát nem tudta megoldani. Talán Jorge sajnálna, de nem biztos. Van neki négy gyereke, akik a nyakán élősködnek. Elege lehet már a gyerekekből. Nekem pedig még egy kutyám sincs, aki szomorú lenne az elvesztésem miatt.
Első alkalommal szereztem egy borotvapengét apu fürdőszobájából. Elbújtam a sarokasztal alá, zsebemben a pengével. Gondolkodtam. Végiggondoltam az életemet, hogy mi történt velem, amióta megszülettem. Mintha álmodtam volna, lehet, hogy tényleg elaludtam, és amikor felébredtem, az a tudat fészkelte be magát a gondolataimba, hogy meg kell tennem. Édesanyám után vágytam. Arra a meleg ölelésre, amire még csecsemőkoromból emlékszem. Ő volt az egyetlen, aki szeretett.
Csak egy apró vágást ejtettem a csuklómon, szinte nem is éreztem. Néztem, ahogy a vöröslő meleg patak csordogál a kezemből, le a takaróra, amin feküdtem. Minden elhomályosult körülöttem, nagyon fáztam. Aztán egy zölden derengő kéz fonódott a csuklómra, és valaki megölelt, átkarolt és az ágyamra fektetett. Édesanyám hangját hallottam, ahogy ezt mondta:
- Nyugodj meg Hajnal! Itt vagyok veled.
Megszólalni nem tudtam. Összegömbölyödtem a takaró alatt és élveztem a bizsergető meleg érzést, ami eltöltött. Lehunytam a szemem és édes álomba merültem. Azután minden éjjel édesanyám emlékével merültem az álmok tengerébe.
folytatjuk...
