A kora reggeli napsütés halvány pászmákban simogatta, cirógatta leveleit. A pozsgás zöld levelek a nap felé fordították arcukat, miközben lágy szellő borzolta őket. A tájon csend honolt. Az ágak között fészkelő kismadár már kirepült, valahol máshol hallatta hangját. Tojásait a fa rejtekére bízta.
A nap már magasan járt az égen, az élet is megpezsdült már. Az égen ragadozómadár vitorlázott, zsákmány után kutatva. A kismadár visszatelepedett fészkére és tojásait melengette.
Fojtogató ígéretet hurcolt magával a szél. A láthatáron sötét felhők gyülekeztek. Vad iramot diktáló szél löködte őket egyre közelebb és közelebb.
A szél előbb odaért, mint a viharfelhők. Irigyen egy bámész kis bárányfelhőt tolt a nap sugarai elé, hogy azok ne érhessék a fa leveleit. Mérgesen megtépázta a zöldülő ágakat. Levelek szakadtak, ágak hulltak a porba. A kismadár féltőn a tojások fölé görnyedt. A fészket cibálta, ráncigálta az őrült vihar.
Tombolt a vihar, kiadta magából minden dühét. Hol jobbról támadt, hol balról. Végül a fa feladta. Levelei mind lehulltak már, a kismadár fészke a földre esett. A tojások eltörtek. A lemenő nap még vetett egy sajnálkozó pillantást a megtépázottakra, majd lebukott a horizonton.
A vihar, ahogy jött, úgy állt tova. A fa mély, nyugtalanító álomba merült. Gyökerei felkészülten várták a reggelt, mikor az új nap felkelt. A vékony hajszálgyökerek fáradhatatlanul szívták magukba a nedvességet, és feljuttatták az ágak végéig, ahol a fa serényen nekikezdett a lombosodásnak. A nap készségesen segített neki. Sugaraival átjárta a kusza ágak szövevényét, átmelegítette a legkisebb rügykezdeményeket is. Minden egyes nap újabb és újabb lépést tettek előre, mígnem a levelek újra zöldültek, a fészek pedig újra helyet kapott a fa védelmező ágai közt.
