Hédi a Tollal-on 2.

Itt.

Igor az írásról

Mikor elkezdem prózában írni, arra törekedtem, hogy ne meséljek, hanem megmutassam, amit látok. Ami, ha becsukom a szemem, lejátszódik a szemem előtt. Mert mit ér egy romantikus részlet az érzelmek leírása nélkül?

"Ahogy ránéztem, tudtam, elvesztem. Szívem a torkomban dobogott, gyomrom egy kis szem borsó volt. Közel lépett hozzám, zöld haja vállamra esett. Figyeltem a szemét, várva, mit szeretne tőlem. Arcomat érintette. Éreztem, most vagy megfogom derekát, vagy elvesztem. Lassan lehunyta szemét, és ajkai közeledtek felém. Kezem feljebb húztam derekán, már nyugodtabb voltam. A zöld hajú boszim, nem volt szégyellős, olyan csókot adott, amilyet még nem éreztem. Este melegét éreztem, s hogy mindent, ami ő maga volt beleadott. Mikor elhúzta száját, a vágy, hogy újra összeérjük mindennél erősebb volt. Továbbra is fogta az arcom, én pedig a derekát."
Mielőtt egy tájleírást megtennék, gondolatban mindig körül nézek. Mi van mögöttem, mit láthatok, hogy néz ki a távol. Még azt is, hogy mi van a lábam alatt. Mindig fontos, hogy állatokat betegyek, ha egy madár, akkor azt. Persze minél több, annál jobban szeretem. Az ég és a napszak leírását imádom, s a színeket.
"Késő délután volt, a nap már készült leülni kicsit a horizontra. A környéket megfesteni pirossal és egy kis kékkel. A mező még tele volt élettel, egy őz nézett fel a távolban, figyelve nem akarjuk-e bántani. Egy gyík futott át rémülten a kezemen, miközben Artur lázasan követte. A macskám nem akarta elkapni, csak játszani vele. Úgy ugrált a fűben, mit a szöcskék. Kedvesem rám nézett, kezén egy pillangó bontogatta szárnyait, majd tova repült. Ahogy követtem reptét, láttam, a nap már megpihent a látóhatáron. Kelletlenül felálltam, és elkezdtem készülődni."

Persze a kedvenceim, az akció-jelenetek, mert pörgősek. Meg a legnehezebbek. Sok felé kell figyelni, és már az elején fontos, hogy pontosan tudjuk hol játszódik. Nem jó, ha hirtelen egy ház lesz a mezőn. Mikor harcolnak, fontosnak tartom a találatokat és a hatásokat is leírni. Van, hogy amit gondol utána, az is lényeges lehet.

"A szoba kicsi volt, kezünkben a kard hatalmasnak látszott. Akármerre mozdultam, valamit levertem. Egyből az jutott eszembe, hogy miért ne vagdossam ellenfelemhez. Az első már repült is, arra nem számítottam, hogy a pengéje kettévágja s nem törik el. Egy nagyobb ugrással a közelembe férkőzött és a kard markolatával gyomron vágott. A levegő egy pillanat alatt elfogyott, de a Ming vázát még a fejéhez vágtam. Kicsit kapkodtam a levegőt és azon agyaltam, hogy ugrott ekkorát. Felegyenesedtem, és szembenéztem végzetemmel. Arcáról vér csorgott, a szoba már romokban hevert. Tudtam, ő az erősebb, de már volt egy tervem. Az ablak. Csak oda kell jutni. Felkiáltottam és rohamot indítottam. Majdnem tökéletesen sikerült a tervem. Az ablakon kint voltam, de a hátamon égetett egy seb. Felálltam, elkezdtem rohanni, de a volt barátom nem is akart követni. Csak hangját hallottam, legközelebb."

Végére hagytam a legfontosabbat. Ahogy a való életben, úgy az írásaimban sem szeretem ismételni magam. Erre nagyon oda figyelek, ha valahol mégis ismétlés van, az szinte biztos, hogy szándékos. Az ismétlés lényege a szavak erősítése.

Végső soron talán ezért is hasonlítanak engem Vavyan Fable-hoz, én is inkább mesélek. Röviden ennyi lenne az én gondolatom az írásról. Minden idézet egy anime, a Gode Geass világából merít. Remélem, adtam valami újat is!

 

Igor újabb írása

Az erdő fái voltak mindenhol, nem futhatott semerre. Érezte, hogy magában egyre nő a harag. Minden ellen, de legfőképp a szerelme ellen. Elment, elhagyta. Érezte belsőjét marcangoló űrt, s a kérdést, hogy lesz ezután.

Csak rohant a fák között, maga mögött hagyva a múltját és jelenét. Az ágak egyre több helyen sértették fel bőrét. Mikor egy tisztásra ért, összerogyott és sírt. Mire megnyugodott, a nap már borostyán színt adott a leveleknek. Egy róka ült vele szembe, semmit nem tett csak ült.

Lassan jött az éjszaka, de ők nem tettek semmit, csak figyelték egymást. A Hold felbukkant már a fák felett mikor megértette, nem örökre ment el. Most is vele van, csak már nem úgy, mint régen. Felállt, elindult, kíváncsi volt követi-e a vörös bundás. Szíve, oly hangosan dobogott, hogy biztos volt benne, az erdő minden állata hallja. Pár lépés után visszanézet, a róka ott volt a közelében. Leguggolt, kinyújtotta kezét és várt. A róka lassan közeledett, a éjjel bronzra változtatta bundáját. Megszagolta a kezét, majd hozzá dörgölőzött. Óvatosan megsimogatta a bundáját, érezve, mennyire puha és selymes. Felnézett és nem hitt a szemének, az erdő megváltozott a szemében. Látta a mókusokat élelmet gyűjteni, szarvasokat vonulni, madarakat fészket rakni. A róka ölébe bújt, ő felemelte és mosollyal az arcán elindult az erdei házikó felé.

Hédi a Tollal-on

Itt a link, ahol megnézhetitek a Tollal.hu pályázatára benyújtott művemet.
Már kaptam negatív kritikát. Ez az! Ebből tanul az ember. :-)

Prince Igor egyik szösszenete - Hédi kedvence

Lustán ácsorgott a nap a horizonton. Ez az ősz is takaróként borult a tájra. Szép színű pléd volt. A levegő csípte már az arcom, de ezt szerettem, bár hiányzott a nyár, a meleg érintése, ragyogása.

A nap még mindig várt a látóhatáron. Nehezen vettem észre. Az árnyéka már nagyra nőtt. Ahogy közeledett, úgy öltöttek formát arcának részletei. Mikor mellettem állt, a nap úgy döntött, nem vár tovább. Tovább állt, nekünk sötétséget hagyva ajándékul. Ránéztem, figyeltem szemét. Nem szólt, nem mosolygott. A táj a hangulatával változott. Hízott a sötét, a fák felemelték kezeiket, a fű vissza húzódott a földbe. Egy kósza holló szállt el felelettünk
Testem megfeszült, szólni akartam. Kezét arcomra tette, a borosta megsercent. Szólt helyettem. Szemében szomorúság remegett. Lassan kinyújtottam kezem, megérintettem derekát. Hirtelen, mint a macskák, visszakapta kezét. Az érzelmeit eltemette, derűs arccal nézett. Érezte, hogy engem ezzel nem ráz le. Kezemmel közelebb húztam magamhoz, hogy lehelete simogasson.
Kifordult ölelésemből és elindult a kietlen tájon. A Hold, mint napvilág, ösvényt rajzolt az útból. A növények visszahúzták karmaikat utat engedve neki. Pár lépésre követtem, hogy érezze, tudja, ott vagyok. Sokáig nem nézett hátra, csak követte az ezüst ösvényt. A messzeségben a város, mint megannyi szentjánosbogár, vibrált a sötétben. Fények járták táncukat égen és a földön, mint egy rosszul komponált darab. Még ez is az ő kedvét tükrözte.
Éjjeli lámpásunk elaludt egy égi párnán. Az út csillagporrá vált, és elvitte a szél. Rám nézett kérdőn, hogy mi legyen. Arca most is derűs volt. Közel hozzá megálltam, kezem nyakára tettem, de szólni nem mertem. Féltem kimondani: Bízz bennem és szeress...

Óda az 511-es matekpéldához

Sokan a szememre vetették már, hogy csak negatívan tudok írni. Ez nem igaz, csak ritkán vagyok vidám. De igenis bebizonyítom, hogy tudok vicces is lenni és pozitív :)

Oly gyönyörű vagy, Ó, feladat,

Hogy szemem látványodra majd’ fennakad.

A zárójelfelbontás szépséges, meg a 8x,

Hogy óráról soha nem kerülök ki, az fix.

Az egyenlet megoldása 0 lesz.

Ezért szenvedtem többet,mint 5 egész perc!

Ha egész szám a négyzet gyöke, hagyhatod,

Mert a legszebbek a valós szám halmazok.

(-19+-√233)/16

A karom mindjárt leszakad.

De most már az 513-as feladat jön,

Így szívem szomorúan elköszön!

Álarc

Elbújok, nem szólok,
Álarc az, mit mutatok.
Igazi arcom nem látod,
Érzéseim mind titkok.

Néha kinézek belőle.
Mindig hiába teszem.
Újra csak megsebeznek,
Megint fel kell tennem.

Lassan már részem lesz,
Levenni többé nem merem.
Hiába próbálnám, elvesztem,
A lényem összenőtt vele.

2010.IX.30 (Rebi, Virág)