Igor újabb írása

Az erdő fái voltak mindenhol, nem futhatott semerre. Érezte, hogy magában egyre nő a harag. Minden ellen, de legfőképp a szerelme ellen. Elment, elhagyta. Érezte belsőjét marcangoló űrt, s a kérdést, hogy lesz ezután.

Csak rohant a fák között, maga mögött hagyva a múltját és jelenét. Az ágak egyre több helyen sértették fel bőrét. Mikor egy tisztásra ért, összerogyott és sírt. Mire megnyugodott, a nap már borostyán színt adott a leveleknek. Egy róka ült vele szembe, semmit nem tett csak ült.

Lassan jött az éjszaka, de ők nem tettek semmit, csak figyelték egymást. A Hold felbukkant már a fák felett mikor megértette, nem örökre ment el. Most is vele van, csak már nem úgy, mint régen. Felállt, elindult, kíváncsi volt követi-e a vörös bundás. Szíve, oly hangosan dobogott, hogy biztos volt benne, az erdő minden állata hallja. Pár lépés után visszanézet, a róka ott volt a közelében. Leguggolt, kinyújtotta kezét és várt. A róka lassan közeledett, a éjjel bronzra változtatta bundáját. Megszagolta a kezét, majd hozzá dörgölőzött. Óvatosan megsimogatta a bundáját, érezve, mennyire puha és selymes. Felnézett és nem hitt a szemének, az erdő megváltozott a szemében. Látta a mókusokat élelmet gyűjteni, szarvasokat vonulni, madarakat fészket rakni. A róka ölébe bújt, ő felemelte és mosollyal az arcán elindult az erdei házikó felé.

Prince Igor egyik szösszenete - Hédi kedvence

Lustán ácsorgott a nap a horizonton. Ez az ősz is takaróként borult a tájra. Szép színű pléd volt. A levegő csípte már az arcom, de ezt szerettem, bár hiányzott a nyár, a meleg érintése, ragyogása.

A nap még mindig várt a látóhatáron. Nehezen vettem észre. Az árnyéka már nagyra nőtt. Ahogy közeledett, úgy öltöttek formát arcának részletei. Mikor mellettem állt, a nap úgy döntött, nem vár tovább. Tovább állt, nekünk sötétséget hagyva ajándékul. Ránéztem, figyeltem szemét. Nem szólt, nem mosolygott. A táj a hangulatával változott. Hízott a sötét, a fák felemelték kezeiket, a fű vissza húzódott a földbe. Egy kósza holló szállt el felelettünk
Testem megfeszült, szólni akartam. Kezét arcomra tette, a borosta megsercent. Szólt helyettem. Szemében szomorúság remegett. Lassan kinyújtottam kezem, megérintettem derekát. Hirtelen, mint a macskák, visszakapta kezét. Az érzelmeit eltemette, derűs arccal nézett. Érezte, hogy engem ezzel nem ráz le. Kezemmel közelebb húztam magamhoz, hogy lehelete simogasson.
Kifordult ölelésemből és elindult a kietlen tájon. A Hold, mint napvilág, ösvényt rajzolt az útból. A növények visszahúzták karmaikat utat engedve neki. Pár lépésre követtem, hogy érezze, tudja, ott vagyok. Sokáig nem nézett hátra, csak követte az ezüst ösvényt. A messzeségben a város, mint megannyi szentjánosbogár, vibrált a sötétben. Fények járták táncukat égen és a földön, mint egy rosszul komponált darab. Még ez is az ő kedvét tükrözte.
Éjjeli lámpásunk elaludt egy égi párnán. Az út csillagporrá vált, és elvitte a szél. Rám nézett kérdőn, hogy mi legyen. Arca most is derűs volt. Közel hozzá megálltam, kezem nyakára tettem, de szólni nem mertem. Féltem kimondani: Bízz bennem és szeress...

Óda az 511-es matekpéldához

Sokan a szememre vetették már, hogy csak negatívan tudok írni. Ez nem igaz, csak ritkán vagyok vidám. De igenis bebizonyítom, hogy tudok vicces is lenni és pozitív :)

Oly gyönyörű vagy, Ó, feladat,

Hogy szemem látványodra majd’ fennakad.

A zárójelfelbontás szépséges, meg a 8x,

Hogy óráról soha nem kerülök ki, az fix.

Az egyenlet megoldása 0 lesz.

Ezért szenvedtem többet,mint 5 egész perc!

Ha egész szám a négyzet gyöke, hagyhatod,

Mert a legszebbek a valós szám halmazok.

(-19+-√233)/16

A karom mindjárt leszakad.

De most már az 513-as feladat jön,

Így szívem szomorúan elköszön!

Hédi és a megszemélyesítés

Ide is felteszem azokat a megszemélyesítéseimet, amiket az anti-gasztroblogomra írtam.
Ha másra nem is jók, legalább jót mosolyoghattok rajtuk.

Itt keverőtál voltam.

Úúú, de jól nézel ki abban a vákumcsomagolásban, te fél kiló túró. Nademostmár ideje lenne levetkőznöd. Gyere kérlek, te vagy a legfontosabb hozzávaló a mai vacsorához.

Jaj, de jó tapintásod van. Kicsit a villával szét kell téged nyomkodni, hogy elkeveredjen benned a többi hozzávaló. Ugye nem baj, ha most hozzád érnek azzal a villával?

Úgy. Szépen elmorzsolódtál. Nem is fájt. Most jöhettek ti, tojások. Szép két egyforma tojás vagytok. Titeket sem lehet megkülönböztetni. Hihi. Akár két tojás. A sárgája jöhet is. Zutty belém.

Pici só is kéne. Légy oly szíves, ideadnád a sót?!. Köszi.

Jöhet életünk megédesítője. A fehér arany. Csillogó kristályai halmozódnak bennem, van köztük vaníliás is. Fincsi! Hányszor is tettek belém? Nem tudom. Talán háromszor. Így is nagyon finom lesz ez a vacsora.

Most belém jöhet a 10 deka búzadara. A villával már kavarják is bennem. Hé, vigyázz azzal a szerszámmal! Nehogy megkarcold ezt a fényes felületet!

Jó. Összeállt? Hé, te! Nem teszel még bele citromhéjat? Nem? Na jó. Te tudod.

Most bemehetünk a hűtőbe. Ott mindig jó a társaság. Együtt rázzuk a többiekkel. Két óra múlva jövök!

Szóval itt vagyok megint.

Közben keményre verte valaki a tojásfehérjéket. Most éppen óvatosan hozzákeveri a masszához. Már formázza is a gombócokat.

Forr már a víz? Sót nem hagytad ki? Akkor minden rendben. Mi? Hogy ragad? Egy kicsit vizezd be a kezed. Semmi gond!

Helyre kis gombócokat formáltál ebből a kevercsből.

Mehetnek a forró vízbe. Milyen vidáman ugrálnak az edényben. Letelt már az öt perc?

Akkor gyertek ki gombóckák!

Itt van a pirított zsemlemorzsa, alig vár már benneteket. Hempergőzzetek csak. Ugye, milyen jó?!

Szépek vagytok. A cukros tejföl már kevercelődik hozzátok.

Mindjárt eltűntök abban a sötét lyukban! Jaj! Neee!

Hát ezért dolgoztam idáig?!

~ o ~

Én vagyok a hús.

Mit akar azzal a hatalmas bárddal? Jaj! Hát nem elválasztott a társaimtól! Hé, hol vagytok? Ja, látlak már benneteket. Ott sorakoztok a húsos deszkán letakarva egy darab folpackkal.
Ki ez? Valami Hannibal Lecter?
Atyaég! Most meg egy óriási kalapáccsal jön és nekünk esik vele. Hé, ez fáj! Azonnal abbahagyni. Ez súlyos testi sértés. Rendőr! Hol egy rendőr? Hát ezért fizetem én az adót?
Viszon szép karcsú lettem. Ez aztán a hatékony fogyókúra.
Már megint jön. Valamit tart a kezében, amiből fehér kristályokat szór ránk. Hű, ez nem is rossz. Egész jó ízű lettem tőle.
Már hallom az olajat sisteregni a serpenyőben. Egyik társam már benn is van. Mindjárt én is megyek, csak még meghempergőzöm itt ebben a kellemes kis lisztfürdőben.
Jaj, de jó. Én is itt vagyok. Jó ez a közös kis jakuzzi. Csak úgy pezseg körülöttünk az olaj. Szép piros vagyok már. Hé, te vadállat! Kivehetsz!
Köszi!
Most mit csinálsz? Fokhagymát teszel bele a serpenyőbe utánunk? Normális vagy? Még hogy ettől lesz jó az ízünk! Ki hallott már ilyet. Én fokhagyma nélkül is tökéletes vagyok.
Beteszel mellé? Hisz ez büdös. Juj! Most meg rám löttyinti ezt a pohár vizet.
Ez már tényleg jakuzzi. Csak ez a büdös fokhagyma ne lenne!

~ o ~

Szólítsatok csak botmixernek!

Ó, látom már megint rotyog valami a tűzhelyen. És ez a konyhai szerencsétlenség ismét felém közelít. Jaj, ne! A sejtésem beigazolódott. Megint elő akar venni. Pedig már egészen jól elfészkelődtem a kosárban, éppen elmerültem volma legmélyebb gondolataimban, erre egyszerűen csak előránt a szekrényből.

Mostanában nagyon sokszor elővesz. Határozottam nem támogatom ezt a tendenciát. Én sokkal jobban szeretek a szekrényben heverészni és álmodozni.

Jaj! Mibe merít már megint bele! Fúj, ez valami sárgás és zöldes fortyogó lé. Na, mindjárt rendet csapok itt köztetek ti, zöldségek. Csak azért. Így már mindjárt más.

De most aztán hirtelen elmosogass, aztán megyek vissza a helyemre. Jól van. Ügyi vagy. Akkor...viszlát, de ne mostanában!

~ o ~

Ha nem hiszel nekem

Ha nem hiszel nekem, ne tedd,

De tudd, hogy én soha nem hazudtam neked.

Köszönöm az időt, mit eltölthettem veled,

Hiányozni fog a sok nevetés és a mosolygós barna szemed.

Szerettem veled lenni, bár sok időt nem kaptunk.

Az a kevés is gyorsan elmúlt, és elveszett miattunk.

Elcsépelten hangzik, tudom, hogy fáraszt,

Hogy azt magyarázom, a szívem egy részét ott hagytam nálad.

Fáj a hiányod

Itt hagytál, elmentél,
Vissza többet nem néztél.

Magamra hagytál egyedül,
S nem adtál semmit emlékül.
Itt hagytál, elmentél,
Vissza többet nem tértél.

Halott szívem most is fáj,
Beszürkült az egész táj.
Elcsaltad a színeket,
Összetörted szívemet.

Elvittél minden jót,
S magára hagytad a sorvadót.
Elmentél, itt hagytál,
Hűtlen szerelmem voltál.

Ujjgyakorlat

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én gyakran esem abba a hibába, hogy minél hamarabb meg szeretnék írni valamit és a leírások felett elsiklom. Gyakori hibám. Éppen ezért kifejlesztettem magamnak egy kis módszert, amivel hozzászoktatom magam a leírásokhoz. Apró kis történéseket írok le olyan hosszasan és olyan kifejezően, ahogy csak tőlem telik.

1.:

Két kis piros folt rózsállott, amúgy sápadt arcán. Petyhüdt ajkai közt szabadon folyt a levegő. Láztól csillogó kék szemeit édesanyja sírástól maszatos, mégis oly kedves arcára emelte. Bágyadtan felemelte csepp kis kezét, kisimított egy őszülő, kunkor tincset a kedves arcból és utolsó leheletével, halvány mosollyal az arcán, alig hallhatóan ezt súgta: Édesanyám, ott találkozunk.

És most még oly forró teste nem mozdult többé.

2.:

A fehér virágok frissen, élénken, büszkén álltak a kis koporsó tetején. Középen egy hamvas, barackszínű liliom uralkodott. Szárán egy vízcsepp futott le, mintha megkönnyezné a gyermek halált. A koporsó a ravatalozó egy kis szobájában állt elhagyatottan, egy kopottas sárga függöny előtt. Senki nem látogatta. Estétől reggelig, reggeltől estéig nem ment be senki utolsó búcsút venni a gyermektől. Estére a virágok, mintha megérezték volna, hogy hiába tartják magukat büszkén és ontják az édes, fehér illatot, senki nem vesz tudomást róluk Azok a virágok, melyek eddig úgy tartották magukat, hogy egy úr is megirigyelte volna, mintegy varázsütésre elszomorodtak és bánatukat jelezvén, elkonyultak.

Négy feketébe öltözött férfi lépett be a kis szobába, a koporsót vállukra emelték és néma komorságukban kivonultak avval. A kis sírkertben aztán megtorpantak, rögtön a kapu mellett, és terhüket letették egy kis gödör mellé, mely sötét, éhes száját tátotta a komor világ felé. A pap egy gyors imát mormolt és intett a sírásóknak, hogy leereszthetik a porhüvelyt végső nyughelyére.

~ 0 ~

A lágy hajnali fény megvilágította karcsú alakját, amint félszegen átvágott a mező éles zöldjén. Kecses, fehér lábfején a harmatcseppek visszfényt vertek. Könnyű nyári ruhácskáját meglebbentette egy kósza hajnali fuvallat, ami sárga virágokkal átszőtt hajába is bele-belekapott. Egy ágban megakadt mezítelen lába és karjait előre nyújtva, mint egy lassított felvétel, a földre zuhant. Felhorzsolt karjait kitámasztva feltérdelt, és vakon kutatott a friss fűben az után a valami után, amit pár perccel előbb még jobb kezében tartott. Világtalan szeme hiába szegeződött a saras talajra, nem látott semmit. Vak szeméből ezüstösen csordult ki egy csillogó könnycsepp.

Egyetlen kincsét a fűben hagyva, leverten, sárosan, maga előtt tapogatózva ballagott haza. A kis szív alakú medál a lánccal együtt örökre a földben maradt elrejtve, a barna tincset őrizve.

~ 0 ~

Szenvtelenül ült a kis patika talán legkényelmetlenebb székén. Magába roskadva bámult bele egyenesen a semmibe. Egy kisgyerek, édesanyja térdei közül, kíváncsian szemlélte. De szőke fürtjeit lobogtatva, nagy zöld szemeit egyszer csak a falon függő plakátra emelte és a férfi mintha eltűnt volna, nem nézett rá, nem is foglalkozott vele többet. Egy vásárló távozott és egy másik lépett helyébe. Az eladó mogorván megérdeklődte, hogy mit óhajt. A nő a kezében tartott rongyosra gyűrt papírokat a pultra helyezte és szemlesütve, félénken előre tolta. Az eladó türelmetlenül emelte fel őket és olvasni kezdte. Míg összekapkodta a szükséges holmikat, a széken ülő férfi felállt, kinyitotta az ajtót és dolga végezetlenül kilépett a szűk üzlethelységből, láthatatlan terhektől gorbe vállal. Kint szakadt az eső.

Surányi Csenge

Színdarab

Éreztem, ahogy a melegség fokozatosan hagyja el testemet, miképpen ő távolodott el tőlem. Ösztönszerűen húztam vissza magamhoz. A testem még kívánta a jól eső simogatást, melyet puha bőre nyújtott. A cirógató, lágy meleget, amit törékeny teste, minden pillanatban sugárzott. Azt a finom, minden parfümnél érzékibb, csalogatóbb illatot, amit csak úgy árasztott felém testének összes pórusa, kéjes dorombolásra bíztatva a bennem lakozó gyilkoló gépet.

De az ép ész felül kerekedett a vágyakon. Megint.

Döntöttem! Elhatározásom megmásíthatatlansága és megvétózhatatlan mivolta, hideg precizitással, már-már érzéketlen ürességgel töltött el.

Döntésemnek két oka volt. Az első, elhanyagolhatóbb ok a családom miatti aggodalom volt.

Azt mondtam, elhanyagolható!? Úgy értettem, a másik indok mellett elhanyagolhatóbb. Természetesen kétségbeeséssel töltött el az a tudat, hogy bármely családtagom az életét vesztheti a bolygó másik felén folyó csatározásban, mely csupán pár órája vette kezdetét, és melyben gyáván, megfutamodva, kegyeskedtem nem részt venni.

A második ok a szerelem volt, mely most lefoglalta elmém, testem, s érzéseim közel egészét.

Most, hogy kicsit kiszakadtam a mindennapok folyamatos ütemszerűségéből, most, hogy egy nem szokványos érzés vonta kétségbe józan ítélőképességemet, most, hogy talán épeszűbben gondolkodom, mint valaha, most döntöttem. És döntésem végérvényes. Az eltökéltség felruházott azzal a különös lelki energiával, amire most szükségem volt, hogy elkezdhessem minden idők leghitelesebb színdarabját. Azt a színdarabot, amiben a főhős 180 fokos fordulatot tesz és minden addigi szavát, tettét és érzését meghazudtolva, szerelmese szemébe nézve, már-már az Isten-káromláshoz fogható bűnt követ el.

Továbbra is magzatpózban kucorogtam a földön, szertefoszlott reményem halk, tétovázó lépteit várva. Nem váratott magára sokáig.

Ugyanazt a pózt vette fel, mint mielőtt elment, hogy elvégezze emberi teendőit.

Megcsapott ártatlan jóságának a szele, mellyel háromnegyed éve megbabonázott, magához láncolt. De én könyörtelenül játszottam tovább az hős szerelmest, aki a családjáért aggódik, és kedvesétől várja a vigaszt.

Leszállt a hajnal is. Szegénykém egész éjszaka itt virrasztott velem, forró ölelésébe zárva. Tudtam, hogy már nem soká kell várni. Mindjárt mély álomba zuhan, és akkor kezdetét veheti a második felvonás.

Surányi Csenge

Közös munkánk - Ígéret

Csengével az internet segítségével találtunk egymásra. Volt egy alapötletem egy könyvről, ami nem szól vámpírokról, vérfarkasokról, sőt, angyalokról sem. Fénylő lelkekről szól.

A könyv két főszereplője a női lélek, Hajnal és a férfi lélek, Ígéret. Tulajdonképpen a nemük nem is igazán fontos.

A lelkek a történetet megelőzően, egy korábbi életükben találkoztak és egymás iránt különös vonzódást kezdtek érezni. A konfliktus abból adódik, hogy a két lélek nem találkozhat, mivel Hajnal egy női testbe, Zianába van zárva, ami miatt elvesztette lélek emlékeit, míg Ígéret a mellé beosztott őrző lélek.

Főhőseink csodálatos képességeket szereznek, hogy az ember és léleklét határait átlépjék, és végül a gonosz Sors sem tudja megakadályozni, hogy igazi társakká váljanak.

Garantáltan jó szórakozás, különösen, hogy ketten írjuk. A cselekmény folyton formálódik, igazodunk a másikhoz. Néha minket is meglepetések érnek, de ne aggódjatok! A vége biztosan hepiend lesz.

A teljes művet a bal oldali oszlopban található külön oldalra tesszük fel, folyamatosan, ahogy íródik.

Ízlítő a műből...

Prológus

Hajnal:

Nem tudtam mi vár rám odaát. Csak azt tudtam, hogy itt már nem jó. Nem jó, ha Ő nem lehet velem. Mert elvették tőlem.

Megvolt az esélye annak is, hogy hiába az egész, többé nem találkozom vele. Akkor sem, ha olyanná válok, mint Ő. Soha nem fogunk együtt repülni. Mert Azok nem engedik. De akkor már nem leszek ember. Nem tudok nekik problémát okozni. Most az vagyok. Egy probléma, amit meg kell oldani. Ha olyanná válok, mint Ők, akkor már nem jelenthetek problémát, vagy mégis?

Mi van, ha nem is engednek be? Ha kopogtatok az ajtón és nem egy segítő kéz nyúl ki, hanem az ajtót nyitó kéz eltaszít, és olyan mélyre zuhanok, ahonnan már nincs visszaút. A mélység magával ragad és többé nem ereszt.

Erre nem is szabad gondolni. Ha elveszítem a hitem, hiába volt az egész. Pedig már látom a fényt, valahol távol. Különös fény. Éteri színek keveregnek benne, mint egy szappanbuborék felszínén megtorpanó napsugár. Különös. Vonzó. És talán ott vár rám Ő.

Remélem!

Ígéret:

Hajnal, ki tudja miért, olyan előkelő helyet foglalt el az életemben, a gondolataimban, hogy neki többet mutattam meg magamból, önszántamból, mint másnak egész életem során.

Egy tapasztalatlan lélek azt mondaná erre az érzésre, hogy szerelem. De még én sem tudom behatárolni ezt, a több száz évemmel.

Ziana lelkéhez csapódtam. Egy láthatatlan kötelék fűz Hajnalhoz, aki benne él, mindaddig, amíg ő létezik.

Bár Hajnallal csak akkor lehetek, ha ő már nem lesz, Sors - kegyetlen fintorral - mégis mellé rendelt, hogy őrizzem. Hát megtettem és furcsa módon megszerettem. Talán a benne lakozó Hajnal miatt, talán nem. Egyetlen feladatom volt, hogy életben tartsam, míg a végzete eléri. Aztán tovább léphetek és egy felsőbb célért küzdhetek.

De Sors ezt is megakadályozta.